Napjainkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni a népmese eredeti állapotáról, a mesemondásról. A hagyományos mesemondást az élőszó, az improvizáció, a közösség és mesemondó sajátságos viszonya, a kölcsönös kommunikáció is jellemzi. A népmese nem teljesen állandósult forma, hanem olyan műfaj, amelyet a közösség elvárásai, a mesemondás szituációja, továbbá a mesemondó személyisége, újításai folyamatosan alakítanak újabb és újabb változatokat létrehozva. 

Az adatok azt mutatják, hogy a magyar nyelvterületen a hagyományos mesemondási alkalmak fokozatosan tűntek el, megszűnésük idejét nem tudjuk pontosan meghatározni. A 20. században mesemondás iránti belső érdeklődés folyamatosan csökkent, de kis közösségeket (család, szomszédság) érintő tevékenységként még a 21 században is megtalálható volt. Viszont a mesemondás új alkalmai ekkor születtek meg, pl. a mesemondó versenyek vagy a színpadi mesemondás formái. A magyar nyelvterületen rendezvények, fesztiválok, mesemondó körök, civil egyesületek kapcsolódnak hozzá. Ezért is fontos észben tartanunk, hogy a népmese alapformája nem a leírt szöveg, hanem a közönségnek előadott változat.